A szülő mint olyan (X./48.)

     Egyszer az ember, ha nem is teljesen váratlanul, gyerekkorából átlép felnőttkorába. A pillanat percre pontosan meghatározható: akkor, amikor gyereke születik. Ismeretlen érzés tölti el szívét, egyszerre édes és sós:
     – Mostantól folyamatosan aggódni fogok!
     Erre vágyott, ezt akarta. Nem tudta pontosan mire s mit, de nagyon hiányzott már.
     Hát megkapta. Kérdezik tőle, fiú-e vagy lány, aztán hogy sír-e éjjelente. Aztán, hogy mióta jár, mi volt az első szava, tetszik-e neki az ovi, milyen a bizonyítványa, mi lesz, ha nagy lesz, hol talált állást, ízlett-e a torta a lagzin… Egyszer a gyerek is felnő, az idő szélsebesen repül, lám, valamikor a nagyszülők is csecsemőként kezdték, mígnem a halálos ágyon mindenki egyenlővé válik, de ne rohanjunk ennyire előre. 
 
     Szülőnek lenni: állapot. Iskolás gyerek szülejének lenni kétszeresen is az, mert olyankor az ember nem csupán saját csemetéjének összes örömét-bánatát, hanem a csemete – s a hozzá hasonlók – tanintézményének minden nyűgét-nyavalyáját is örökbe fogadja. Átmenetileg ugyan, de éppen ezek az átmenetek forrasztják egybe az egészet.
     – Ne félj, kincsem, nem harap ám a tanító néni…!
     – Ah, drágám, milyen építő kritikát írt a professzorod a szakdolgozatodról!
     Vannak látható, mi több, kézzelfogható jelek: az iskoláért például ugyanúgy kell fizetni, mint bármiért odahaza. Az iskolában ugyanúgy át kell festeni a maszatos falat, visszaszerelni a leszakadt polcot, fölszögezni egy több irányból látható órát, mint otthon. Bizony, az iskolát is táplálni, mosdatni, ruházni kell, amiért a szülőnek mélyen a pénztárcájába kell nyúlnia. Minek eltagadni önmagunk elől, hogy bizonyos ingyenes szolgáltatások megvásárolhatóak?
Adott esetben, ráadásként, az iskolát is nevelni kell! Hja, az iskola sem tökéletes: néha makacsul ragaszkodik ahhoz a begyöpösödött fölfogáshoz, hogy neki egyáltalán nem kell haladnia a korral! Ezért mihez folyamodik a szülő? Először csak négyszemközt, az osztályfőnöknek említi, hogy egyik-másik tanár módszerei elavultak, aztán szülői értekezleten célozgat rá, hogy egynémely pedagógussal elégedetlen…:
     – És, kérem tisztelettel, nem csupán a magam nevében beszélek, hiszen többen képviseljük ezt a nagyon határozott álláspontot!
     …aztán fölkeresi az igazgatót, hogy vele konzultáljon a problémáról, végül – nagy áldozatok árán – az iskolai szülői munkaközösségben vállal szerepet, hogy részt vehessen a legmagasabb döntések meghozatalában. A szülő előbb-utóbb a saját arcára faragja az iskolát, házirendet fogalmaztat át, tárgyakat töröltet el, súlyos esetben még a tantestület összetételét, sőt a helyi közlekedési rendet is megváltoztatja – menetrendeket terveztet át, utcákat egyirányúsíttat –, hogy az alma mater nevelését bevégezze, persze csak ideiglenesen, mert előbb-utóbb fölbukkan egy másik szülő…
     A szülő – kivéve, aki nem – mindent a gyereke érdekében tesz! A szülő mindig a legjobbat akarja. Mindezt persze azért, mert önmaga folytatását látja a gyerekében. A szülő talpában a múlt, tenyerében a jelen halmozódik, szeme előtt pedig a jövő lebeg.
     – Büszke ivadékom, legalább te vidd többre, mint anyád, apád, ha már nekünk nem sikerült, hogy ott egye a fene az egészet!
     Ha tehát a gyerek sikere egyben a szülő öröme, az teljeséggel rendjén van. Mert – ez persze eleinte nem ennyire tudatos – a szülő titkon abban reménykedik, hogy mindazt, amit a gyerekének fiatalkorában nyújtott, öregkorában visszakapja. Tulajdonképpen, közgazdasági szempontból nézve, a család mikroökonómiájában a gyerek a legjövedelmezőbb befektetés. 
 
     Persze a szülő nem nyereségvágyból követi el, amit elkövet, pláne nem előre kitervelten. Amikor – még korántsem szülőként – beleszerelmesedik valakibe, hol gondol ő arra, méricskélve a másik kívánatos idomait, hogy imádottját egyszer majd háttérbe fogja szorítani… egy harmadik? Ama harmadik pedig teljességgel természetesnek tekinti majd, hogy jár neki a fűtött lakás, a korlátlan mennyiségű villanyáram és meleg víz, hogy a hűtőszekrény mindig tele, de a szemetet leviszi helyette más, az elromlott hajszárító magától megjavul, és a kinőtt cipő helyett a nélkül terem másik, hogy neki el kellene gyalogolnia a boltig!
     Anya és apa az ő rabszolgája.
     Anya és apa boldogan szolgálja az ő úrnőjét/urát.
     – Még egy rántott husi, kicsikém…? Vagy csomagoljam el neked későbbre…?
     A szülő döbbenten veszi észre, hogy ahogyan valamikor az ő szülei, a csirkének már ő sem kívánja se a mellét, se a combját, hanem kifejezetten a szárnyát meg a püspökfalatját tartja a legízletesebbnek.
Szülői létének első – és oly gyorsan múló – szakasza megszakítás nélkül folyik át a másodikba. (Nem is több két felvonásnál az egész.) Az addig napi huszonnégy órában ügyelő szülő egyszer csak érzékeli, hogy valami ismeretlen vákuum szippantotta légüres térbe. Csak ücsörög odahaza – még nem föltétlenül pléddel a térdén, de immár karosszékben –, és várja, hogy megcsörrenjen a telefon. (A kapucsengő ritkán). Szűkszavú üzenetet kap, hogy induljon: vigyáznia kéne az unokára. A legifjabb családtag már jó étvággyal megvacsorázott, testhőmérsékletű fürdőt vett, legföljebb ha mesélne még neki elalvás előtt, aztán csak őrizze álmát, amíg szülei baráti társaságban vigadnak.
     Visszapörgeti az időt, amikor még ő telefonált… Persze átmegy.
     – Arról mesélj, amikor kicsi voltam…!
    Ez kettejük kedvence, nagyszülő és unoka közös titka. Ádámtól-Évától kezdi, a gyerekének gyereke pedig lassan belealszik a történetbe.